„Aki dudás akar lenni…“ – utam a testorientált zeneterápiához


„Brutális, visszafordíthatatlan károkat okozó egyszeri esemény, mellyel kizárólag kegyetlen szülőktől származó, hányattatott sorsú emberek találkoznak“ ― hangozhatott volna elképzelt, téves traumadefinícióm tizenévesen. Jószándékú, intelligens szülőkkel megáldva, az ország egyik legfejlettebb régiójában felnőve nem is sejtettem, hogy a trauma akár a mi családunkban is téma lehet.

Általános, ugyanakkor ártalmas családi diszfunkcióinkra szókincsem sem volt. És a szüleimnek sem.

Nem értettem: ha ilyen tökéletesek a körülményeim, miért érzem magam rosszabbul az évek alatt? Hiszen annyian cserélnének velem!

Egy olyan valóságban, ahol a túlterhelt, információhiányos, érzelmileg nem reflektált, egészségtelen megküzdési stratégiákkal élő, olykor fizikailag is bántalmazó felnőttek tipikusnak számítanak, testvéremmel nem volt lehetőségünk felismerni traumafaktorainkat. Nemigen találkoztunk hitelesebb életpéldákkal sem. Így hát azt szűrte le a rendszerem, hogy

ha minden szuper körülöttem és én mégis rosszul érzem magam, velem van a probléma ― én vagyok a probléma.

Nehéz érzéseimet „hálamantrákkal“ tartottam távol a látóteremtől. Mindahányszor rosszul éreztem magam, hálát adtam mindazért a privilégiumért, ami túl sok kortársamnak nem adatott meg: a háború hiányáért, az anyagi jólétért, testi épségemért, valamint szerető szüleimért, akik házasságban éltek, kétnyelvűen neveltek, csak ritkán emeltek rám kezet, és szívükön viselték sokszínű zenei-művészi törekvéseimet.

A színjátszó- és rajzszakkör mellett furulyázni és klarinétozni, a gimnáziumi évek egyházi zenei táborai alatt gitározni tanultam, emellett népdalversenyekre, majd a Zeneakadémia népi ének szakára készülve zongorára és klasszikus összhangzattanra is jártam. 16-24 éves korom között

Pszichés problémáim és az őket bagatellizáló (ál)hálás attitűd között egyre nyílt az olló. Életteli, impulzív és akaratos gyerekből az évek alatt visszahúzódó, szorongó, túlintellektualizáló, szociálisan ügyetlen perfekcionistává cseperedtem, aki extrém szintű szégyennel és bűntudattal, egyre alacsonyabb önértékeléssel, testi érzeteitől nagymértékben elvágva élt.

Észrevehetően jobb magaviseletemet a környezetem is díjazta, ezért megtanultam, hogy így lehetek szerethető.

A felszín alatt stresszválaszrendszerem az ismerős mintázatokat kutatta, ami vallásos színezetű, káros hiedelmeket, erőteljes kényszergondolatokat, atipikus depressziót, valamint a szülői kontroll elől menekülve egy évekig húzódó, mérgező párkapcsolatot eredményezett. A halmozódó szexuális traumák tovább mélyítették a konstans szégyent, bűntudatot és általános fenyegetettség-élményemet.

Testem visszaszerzéséhez hosszú út vezetett: húszas éveim elején, első 2,5 év pszichoterápiámban még alig voltam képes könnyekre vagy érzelmekre, és alapvető testérzeteimhez is csak korlátozottan fértem hozzá.

Az éhségtől a mozgáskoordinációmon át az állandó torokfeszültségig, mely akadályozott a hiteles és könnyed éneklésben, a testemet nem vagy csak homályosan éreztem.

Bár az önsegítő könyvek száma is exponenciálisan nőtt, jobbára kognitív-racionális szinten észleltem a dolgokat. Ugyanakkor sikerült fokozatosan egyre biztonságosabb, táplálóbb emberi kapcsolatokat kialakítanom és egyre hosszabb ideig benne maradnom párkapcsolatokban.

Édesanyám halála után önismereti fejlődésem gyorsulásnak indult, amikor egy integrál szemléletű segítővel kezdtem dolgozni, aki a bodyworktől a KIP-en át a pszichodrámáig változatos módszereket használt. Párhuzamosan egy szomatikusan orientált segítővel is elkezdtük az egyéni munkát. Ebben az időben többféle világnézettel és kapcsolódási felállással is kísérleteztem, szigetszerű pszichológiai tudásom pedig rendszerré állt össze.

És ami még fontosabb: egyre inkább felfigyeltem a testem jelzéseire, egyre jobban hozzáfértem eltagadott érzéseimhez, impulzusaimhoz, mélyre temetett sebeimhez.

Megkezdődhetett a valódi, testi-érzelmi szinten is átélt gyászmunka: az út az egyre nagyobb biztonságérzethez, belső engedélyekhez, bátor határhúzásokhoz, zsigeri önelfogadáshoz, igazi hálapillanatokhoz.

Bölcsész-filmes egyetemi tanulmányaim után a zene nem várt úton tért vissza az életembe: elvégeztem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar Zeneterapeuta módszerspecifikus továbbképzését, mely az önismeretem, muzikalitásom és elméleti tudásom elmélyítése mellett lehetőséget adott mindezeket a gyakorlatban is ötvöznöm. Képzésem alatt betekintést nyerhettem a modern traumakutatás eredményeibe is, mint amilyen Bruce D. Perry NMT-modellje vagy Bessel van der Kolk munkássága.

Óriási felismerés volt a különböző pszichológiai elméletek, valamint test és traumafeldolgozás saját életemben is tapasztalt összefonódásainak neurobiológiai alapjairól hallanom!

Világossá vált, hogy a testorientált traumamunka irányában tanuljak tovább, így végeztem el a Traumatudatos segítségnyújtás képzést a Traumaközpontnál és kezdtem el Peter A. Levine Somatic Experiencing® módszerét Kölnben.

Tanulmányaim mellett húszas éveim második felét intenzív egyéni- és csoportterápiával töltöttem. Gyógyulásomat, mentális egészségemet a legelső helyre téve, időt és pénzt nem sajnálva, elkötelezetten dolgoztam elkerülő kötődési stílusomon, fejlődési- és sokktraumáimon, preverbális és prenatális hiányaimon, destruktív énrészeim integrálásán. Az útnak még nincs vége, a sok-sok örömteli részcél mellett pedig a legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy sikerült tartósan megváltoztatnom a létezésem „alaphangját“: ma már sokkal nagyobb arányban élem át, hogy elég vagyok és rendben vagyok, mint valaha, ami segít megvalósítani azt az értékteremtő életet, amit szeretnék.

850+ óra sajátélmény után, 2022-ben
útjára indult szívügyem, a Zenevad,

az életükért felelősséget vállaló, visszavaduló felnőttek zeneterápiás műhelye.

Hiszem, hogy a zene hozzásegíthet minket ösztönös, zabolátlan minőségünk megéléséhez, hogy traumáinkat meghaladva

örömmel alkossunk, bátran önérvényesítsünk, hitelesen kapcsolódjunk, teljesértékű életet éljünk.

Anna

Szakmai hitvallásomról, egyéni támogatásról itt olvashatsz tovább >>